A héten indítottam egy sorozatot, ahol a világ talán legismertebb portréarcait mutatom be. Azokat az embereket, akiket mára már mindenki ismer. Fényképek, amik egykor csak egy arcot mutattak, mára viszont kultikussá váltak.
A világ legismertebb portréarcai sorozatunk legújabb darabja egy afgán nőt ábrázol. A fotós Steve McCurry, aki 1984-ben örökítette meg a fiatal lányt.
A portré végül 1985-ben jelent meg a National Geographic címlapján és az átható zöld szempár, a titokzatos tekintet mindenkit megbabonázott! Egy afgán lány, egy pakisztáni menekülttáborból, akinek a szemei, egy olyan ember szemei, aki már megjárta a háború poklát.
Találgatások és rejtély övezte a fiatal lány személyét évekig, egészen a következő találkozásig, amikor a modellt és a fotóst újra összehozta az élet.
McCurry 17 év után kezdte keresni az afgán nőt.
A natgeo Explorer nevű filmes csapata elvitte McCurryt Pakisztánba, hogy a különleges zöld szempár nyomára akadjanak. Körbemutatták a képét Nasir Bagh-nál, a menekült tábornál, ahol anno a kép készült. De nem jártak szerencsével.
Egy férfi, aki hallott a keresésről, és információkkal tudott szolgálni. Elmondta, hogy ő tudja ki az a lány. Gyermekként együtt éltek a táborban, de a lány évekkel korábban már visszatért Afganisztánba, és a hegyekben él Tora Bora közelében.
Három napba telt mire megérkezett a faluba, amit nagyon kevesen laktak. 6 órányi autóútra és 3 órányi járásra volt a határ közelében. Ahogy belépett a szobába, McCurry rögtön tudta: ő az afgán lány.
Sharbat Gulának hívják és Pashton törzsből származik. A nő szemei, így 17 év után is vadsággal teliek. A kora 28-30 év között lehet, de ezt ő maga sem tudja pontosan, hiszen az idő oly gyorsan száll itt.
„Nehéz élete volt.” mondja McCurry „Mint oly sok embernek, akik osztoznak a sorsán.” Gondoljunk a számokra, 23 év háború 1,5 millió halott 3,5 millió menekült. Ez Afganisztán történelme az elmúlt negyed évszázadban.
„Nincs olyan család Afganisztánban, aki nem élte át a háború keserűségét.” mondta egy fiatal afgán kereskedő abban a magazinban, melynek címlapja a nő szerepelt 1985-ben.
Kislányként élte meg, hogy a Szovjet megszállás alatt sok más faluval együtt, az övét is elpusztították. 6 év körüli lehetett, amikor a szovjet bombázás megölte a szüleit. Éjszaka tudták csak eltemetni a halottjaikat, és amikor meghallotta a szovjet gépeket reszketett a félelemtől.
„Elhagytuk Afganisztánt a harcok miatt.” mondta Kashar Khan a lány bátyja. „Az oroszok mindenütt ott voltak. Megölték az embereket. Nem volt más választásunk.”
A nagymamájával és négy húga társaságában indultak útnak Pakisztánba. Egy hétig tartott az út a havas hegyeken át. „Soha nem tudhatod, mikor jönnek a repülőgépek” mondta „Barlangokban bújtunk el.” Az utazás egy menekült táborban ért végett.
„A falusi emberek, mint Sharbat nehezen viselik el, hogy zsúfolt körülmények között kelljen élniük.” magyarázza Rahimullah Yusufzai, egy tiszteletben álló pakisztáni újságíró, aki fordított McCurry csapatának a találkozáskor.
„Ott nincs magánszféra, a többi ember könyörületével élsz.”
Sőt mi több, egy másik ország politikájának könyörületével élsz.
„Az orosz invázió tönkretette az életünket.” mondja Sharbat bátyja.
Ez Afganisztán máig tartó tragédiája, invázió és ellenállás, vége lesz ennek valaha is?
Az 1990-es évek közepén Sharbat Gula gyalog indult haza a szülőföldjére, a hegyekbe. Az agyagszínű faluban a teraszokon megterem a kukorica, búza és rizs, és van néhány diófa. Egy folyó, ami lefolyik a hegyen. De nincs iskola, kórház vagy utak, sem bekötött víz.
Kevés esély volt arra, hogy mindent túléljen, amin keresztül ment. Ennyi veszteség után pedig még a lélek is megtörik. Hogyan élte túl mégis mindezt?
„Isten akaratából.” - válaszolta Sharbat, rendíthetetlen bizonyossággal.
